a legnagyobb és leglassabb repülő

A brit Attlee kormány a II. világháború után Lord Brabazon vezetésével bizottságot állított fel, hogy az döntse el, milyen, a jövőre nézvést is kielégítő repülőt építsen a brit ipar. Hivatalos testülethez mérten is megkülönböztetett figyelemre méltó rekordot hozott össze a bizottság. Hosszú és megfontolt tárgyalások után abban maradtak, legalább olyan nagy gépet kell építeni, ami elér a Brit Birodalom (mely birodalomban köztudottan soha nem nyugodott le a nap) legtávolabbi pontjaiba is. És olyan lassú is legyen, hogy a világ távoli pontjain lévő primitív leszállópályákra is gond nélkül landolhasson. Az eredmény a világtörténelem legnagyobb repülő fehér elefántja lett. Brabazonnak keresztelték el. A dugattyús motorral működő Brabazon olyan lassú volt, hogy maximális sebessége nem haladta meg egy harmincas évekbeli kétfedelűét, és olyan nagyra sikeredett, hogy vázszerkezete saját súlya alatt összeroppant. Sőt mi több, a sugárhajtómű – brit találmány – megjelenése az egész vircsaftot elavulttá tette, mielőtt az elkészült volna. Mikor a Brabazont a hulladéktelepre dobták, a költsége 12,5 millió fontnál tartott. Többe nem került.

az R101 és a légügyi miniszter sajnálatos esete

1930-ban a cardingtoni Lord Thomson volt a Légügyi Miniszter, és vágyálmai netovábbját a brit léghajó, az R101 volt. Annyira, hogy elhatározta, a hajó első úti célja India lesz, holott a nagy masina kísérletei még korántsem zárultak le, és nem volt még neki légi bizonyítványa. "Az R101 olyan biztonságos, mint egy ház", jelentette ki magabiztosan a fedélzetre szálltában. Szomorú, de elhamarkodott volt a miniszter vélekedése: ő is a negyvennyolc áldozat között volt, mikor másnap, borongós hajnalban a hatalmas léghajó Beauvois közelében hegynek ütközött.

egy egynapos kiruccanás igaz története - 3.rész

A német rendőrök, a rájuk oly jellemző határozottsággal küldték vissza a "csavargókat" a francia határra. "Ekkor jóra fordultak a dolgok", mesélték Elthamék. "Egy francia rendőr elvitt minket Boulogne-ba, ahol csak huszonnégy órát vendégeskedtünk a vámosoknál." Végre Elthamék Doverben voltak. A határőrök most az egyszer szemet hunytak az igencsak megnyúlt "útlevél nélküli egynapos kirándulás" ügye fölött, és nem gyakorolták kétségtelen hatalmukat letartóztatás formájában. Elthamék ezután egy fillér nélkül és a kis kiruccanástól kimerülten hazasétálták az utolsó huszonhárom mérföldet. "Az előző évben Wight szigetére mentünk", mondta Mr. Eltham, mikor ezt a feledhetetlen esetet felidézte. "A jövőben külföldre nem megyünk. Soha."

egy egynapos kiruccanás igaz története - 2.rész

Elthaméknek munka után kellett nézni, hogy megkeressék a Boulogne-ba szóló két jegy árát. Csakhogy Montbeliard környékén pechjükre épp felszálló ágban volt a munkanélküliség, és a franciául nem beszélő Elthamék, sokoldalúságuk ellenére sem találtak munkát. Végül is a helyi rendőrségnek megesett a szíve a sanyarú helyzetben lévő páron, és egy Belfortba érvényes utazási utalványt adott nekik – azaz abba a határvárosba, ahol egy hete már jártak. "Sötétedés után értünk oda", emlékezett vissza Mrs. Eltham, "és valahogy megint eltévedtünk. Aztán elhatároztuk, gyalog tesszük meg a Vesoulba vezető hatvankét kilométert. Ekkor ránk mosolygott a szerencse. Egy teherautó-sofőr fölvett minket. Pár napot Vesoulban voltunk, aztán a vonattal Párizsba mentünk." Elthamék most már leginkább haza akartak menni, úgyhogy a Gare du Nord felé vették az irányt, hogy vonatra üljenek. Részben a sors kiszámíthatatlansága, részben a nyelvtudás teljes hiánya miatt sajnos ismét eltévesztették a feliratokat, és a vonat, amelyikre felszálltak, feltartóztathatatlanul vitte őket Bonnba.

egy egynapos kiruccanás igaz története - 1.rész

Mr. és Mrs. Thomas Eltham 1981 májusában elhatározták, hogy egy napra kiruccannak Doverből Boulogne-ba. Nagyon élvezték a városnézést, a bevásárlást, de mivel franciául egy kukkot sem tudtak, így a táblákat sem tudták elolvasni, eltávolodtak a városközponttól, és hamarosan eltévedtek. "Csak mentünk és mentünk", mondta Mrs. Eltham, "aztán egyszer csak este lett. Sokan felvettek a kocsijukba. Egyszer csak végre a pályaudvaron voltunk." Kétségbeesésükben Elthamék vonatra szálltak Boulogne-ban Párizs felé. "A párizsi vonatjegy majd minden pénzünket elvitte", mesélte tovább Mrs. Eltham. "De amikor az állomáson kiszálltunk, Luxembourgban találtuk magunkat, és nem Párizsban. És már kedd reggel volt, és nem hétfő este." A luxembourgi rendőrség nagyon előzékenynek bizonyult – Elthamékat visszarakták a Párizs felé induló vonatra. A kimerült, ám rettenthetetlen pár álomba merült. Jó mélybe. "Mikor felébredtünk", ecsetelte Mrs. Eltham, "az ablakból látható táblákon Basel volt olvasható. A svájci rendőrség visszaküldött Franciaországba, a franciák a határ menti Belfortban azt mondták, menjünk Montbeliard-ba, ahol elérjük a Boulogne felé a csatlakozást." Elthamék gyalog tették meg a Montbeliard-ba vivő tizenöt mérföldet, ahol a jóságos elöljáróság ingyen elhelyezte őket egy fogadóban, ahonnan megpróbáltak kapcsolatba lépni angliai családjukkal és barátaikkal. De sajna, Franciaországban olyan bonyolult telefonálni, hogy vagy rossz számot kaptak meg, vagy foglalt volt, vagy (ha véletlenül sikerült) a barátok épp nem voltak otthon.

így kell betörni a Japán piacra

A minden igényt kielégítő ágyairól híres Simmons & Company elhatározta, jelentős mennyiséget exportál Japánba. Eltelt négy év, és borzalmas veszteségekről érkeztek hírek. A magyarázat pofonegyszerű. A japánok előszeretettel preferálják a futont, ami leginkább gyékényszőnyegre hasonlít. Ágyban egyáltalán nem alszanak. Négy év kellett a Simmonsnak és egy halom dollár az ablakban – hogy e néprajzi tapasztalattal gazdagabb legyen.

a zacskós leves meghódítja Európát

1958-ban a Campbell Soup Company úgy érezte, végre eljött az ideje, hogy meghódítsa Európát. Nincs ebben semmi kivetnivaló, ha csak az nem, hogy a cég eltökélten hitte, az Egyesült Államok és Európa fogyasztói között az égvilágon semmi különbség nincs. Noha jóakaratú tanácsnokok figyelmeztették őket az ellenkezőjéről, a cég töretlen optimizmussal egyszerűen néhány millió tasak levesport szállított az Egyesült Királyságba eladási céllal. Nem sok, egy darab sem kelt el, ami, ugye, nem lebecsülendő pénzügyi istencsapás. A brit háziasszonyoknak, mint kiderült, semmi tapasztalatuk nem volt a "neszlevesekkel", és egyszerűen úgy tekintették, a Campbell leves nem más, mint drága amerikai hiábavalóság apró dobozokban.

a cigaretta, ami magányossá tesz

1960-ban a brit Imperial Tobacco Company piacra dobott egy új cigarettafajtát. Marketing szakembereik fáradtságot nem kímélve temérdek felmérést és tanulmányt végeztek, és úgy döntöttek, a cigaretta neve Strand legyen, és a piacra a következő szlogen kíséretében kerüljön: "Egy Stranddel soha nem vagy egyedül." A mondatot magában foglaló reklámban egy magányos és titokzatos férfi volt látható, általában csöpögő esőben bőrig ázva, amint szomorú elhagyatottságában éppen egy cigarettában talál társra. Nem volt meglepő, a közönség úgy gondolta, ha azok, akik Strandet szívnak, többnyire az esőben állnak barátaiktól istentelen távolságban, akkor inkább nem kér belőle. S a frappáns reklám áldásos hatása jól megmutatkozott a Strand elborzasztó eladási statisztikáin. Nem véletlen...

fehérek a fogaid? akkor csóró vagy!

Az 1950-es években a Pepsodent Corporation agresszív exporttevékenységbe kezdett termékeivel Délkelet-Ázsiában. Úgy vélték, ami működött az Egyesült Államokban, megteszi ezen a piacon is. Reklámhadjáratukat a régi és jól bevált jelmondatra építették: "Vajon hová tűnik a sárga, ha Pepsodentet használ a fogára?" Napjainkban talán megkérdőjelezhető, vajon ez volt-e a legjobb módja e termék beharangozásának egy olyan piacon, ahol a vásárlók nem kifejezetten az északi típushoz tartoznak. Mindenesetre egy alelnök, aki nem átallott elmenni a térségbe, és megtudakolni, vajh a kampány miért végződött elkeserítően jelentéktelen eredménnyel, titokzatos okot fedezett fel. Délkelet-Ázsia sok lakója úgy rágja a bételt, mint az amerikaiak a rágógumit. Viszont a bétel lényegesen drágább a rágóguminál, és meg is festi élvezőjének fogait. Történetesen – ez a bételrágás velejárója – pirosassárgára. Ennek megfelelően a piros-sárga fog a gazdagságot is szimbolizálja. Ugyan kinek van szüksége olyan árucikkre, amivel napnál világosabban kiderül használójának csórósága?

lebontom, mert azt mondták

Paddy Keenannek köszönhetően nehezen tudnánk gyönyörködni annak a georgiai udvarháznak az oszlopcsarnokában, ami Monkspath Hall Solihull közelében volt található. Mr. Keenan egy házbontó vállalkozóiroda, a birminghami Danny Doyle igazgatója volt, melyet azzal bíztak meg, hogy döntsön össze néhány gazdátlan melléképületet. Hogy megkönnyítsék Mr. Keenan napi munkájának kezdését, a cég a bulldózerét előző nap a tett színhelyére vitte, és kényelmes felhajtót találva a kúria mellett, leparkolta. Mivel Mr. Keenan inkább volt a tettek embere, mint a georgiai architektúra szerelmese, másnap reggel megérkezvén (s hogy bulldózere tolólapátját gyorsan valami tartalmas dologba vágja), nem bíbelődött a zsebében levő tervek tanulmányozásával, amelyen bejelölték az elvégzendő munkát. Számára egyértelmű volt, ha a bulldózer a georgiai kúria mellett parkol, akkor a kúriát kell romba dönteni. Buzgón munkához látott. Mikor a veszélyesen csörtető bulldózer láttán a helyi lakosok tiltakozó menete felvonult, a munkájában megzavart ember önérzetességével kiáltotta: "Félre az útból, dolgom van itt!" Mire a rendőrséget kihívták, és azok megérkeztek a helyszínre, a Monkspath Hallból már csak egy nagy rakás kőomladék maradt.

a leeresztett Chesterfield-csatorna esete

Egy csapat melós 1978-ban karbantartási munkákat végezvén a Chesterfield-csatornán Retford közelében, kikotorta egy masszív vaslánc végét. Mivel a hajók régimódi szokása, hogy nemigen kedvelik az efféle, vízben rejtőzködő vasláncokat, a munkavezető, aki ezt jól tudta, úgy döntött, húzzák be azt a láncot, és kössék saját hajójukhoz... A délelőtt végzett derék munka jóérzésével ment a csapat ebédelni. Délután 2.35-kor, visszatérve, embereink hajójukra a száraz csatornamederben leltek rá. Víz meg sehol. Szó szerint kihúzták a gát dugóját.

hörghuruttal dohányozni az oxigénsátorban

1981 augusztusában Frederick Burnesst akut hörghuruttal az észak-londoni Colindale kórházba szállították. Oxigénsátorba helyezték el. Amint megszokta a helyzetet, otthonosan berendezkedett kissé szűkös, de meghitt lakóhelyén, ám a szokás hatalma győzedelmeskedett, s a nyomatékos figyelmeztetés ellenére nagyon megkívánt egy cigarettát. És rágyújtott. Az oxigénsátor és Mr. Burness együtt repültek a levegőbe.